Szavazzunk, mert fontos a képviselet. Szavazzunk, hogy a képviselőink és szenátoraink ki tudják védeni a parlamentben ellenünk irányuló kezdeményeseket. Szavazzunk, hogy Erdély legyen a jövő, hogy fejlődjön az úthálózat, a kisebbségi oktatás, az egészségügy, ne vándoroljanak el fiataljaink, orvosaink. Eddig ismerős a szöveg. De kikre is szavazunk mi pontosan? Mit csinálnak azok az emberek, akiket felhatalmazunk arra, hogy 4 évig érdekeinket szolgálják? Kik is ők pontosan? Milyen a családi hátterük? Hova jártak iskolába? Mit csinálnak olyankor, amikor nem politizálnak? Mind olyan kérdések, amelyekre csak akkor kapnánk választ, ha bekopognánk képviselőink családi házába. Tegyük fel, hogy megtettük. Bekopogtattunk László Attila második otthonába, a Kolozs megyei RMDSZ székházában található irodájába.
Suli,
egyetem, diákévek, első (s utolsó) szerelem.
„Kétszer
voltam első osztályos. De persze nem azért, mert rossz tanuló
lettem volna.”
A
Brassaiban voltam kisiskolás. Megkaptam a tankönyveket, az óvoda
társaim elbúcsúztattak, nagyon büszke voltam arra, hogy én már
iskolás vagyok. Első nap viszont lett egy kis zűrzavar a teremben:
kiderült, hogy én szeptember tizenötödikén még nem töltöttem
be a hat évet. Szeptember 20-án születtem, ezért visszaküldtek
még egy évet az óvodába. Úgyhogy az első hat évet hét év
alatt végeztem. Ezután másodszor is elkezdtem az első osztályt,
hat évet a Brassaiba jártam, majd a maradék hat évet a Báthoryba.
„Sosem
szerettem szerepelni vagy emberek előtt beszélni. Azóta kicsit
másként alakult az életem…”
Elsős
koromban odaraktak, hogy én üdvözöljem az iskolatársaimat. Sosem
szerettem ezt a szerepet, de amióta az eszemet tudom én kellett
mondjam a verseket, az üdvözleteket, s úgy általában mindent,
amit a suliban megköveteltek.
„Ha
nem jutsz be egyetemre, másfél évig leszel katona!”
A
Báthorys évek után következett a nagy kihívás, az orvosi.
Mindig kerestem a kihívásokat és érdekesnek is tűnt, ezért úgy
döntöttem, hogy megpróbálom. Hozzátartozott az is, hogy nagyon
tudtak motiválni a tanárok azzal, hogy folyton szajkózták, hogy
ha nem jutunk be, akkor egyrészt hosszúkatonák leszünk – kilenc
hónap helyett másfél éves sorkatonaság – másrészt azt is
ügyesen elmagyarázták, hogy ha nem jutunk be iskola után, akkor
egyre nehezebben sikerülhet a létszámnövekedés miatt. Amikor én
felvételiztem, haton-heten voltunk egy helyre, a feleségem esetében
egy évvel később már 9-en, 2 évvel később pedig már 14-en
voltak. Sikerült is bejutnom, két évig készültem, és 83-ban
kezdtem el Kolozsváron az orvosit.
„A
feleségemmel iskolás korunk óta együtt vagyunk”
Negyedéven
házasodtunk össze, de együtt vagyunk már ’79 óta. Sem én, sem
ő nem folytatta az orvosi pályát, mert annak ellenére, hogy
minisztériumi határozattal mentünk el, tehát úgy, hogy a
munkahelyünk Kolozsvárra szólt, kihelyeztek volna máshova. A
feleségem még visszament volna régi munkahelyére, de nem fogadták
el a budapesti papírját. Végül mindketten a magánszférában
indultunk el.
A
legendás 2000-es évek
2004-ben
lettem tanácsos, másfél éven belül az RMDSZ megyei elnöke,
2008-ban alpolgármester.
„Alpolgármester kollégám,
Sorin Apostu kijelentette, hogy ő nem akar semmit csinálni, mert
képviselő szeretne lenni.”
Soha
nem volt szokásom saját magamat javasolni tisztségekre. 2016-ban
talán elmondhatom már, hogy nekem más volt a javaslatom az
alpolgármesteri tisztségre. De a polgármester arra kért, hogy
implikálódjak. Egy olyan időszakban, amikor a polgármester
országos pártelnök volt, a kollegám Sorin Apostu személyében
pedig kijelentette, hogy ő nem akar semmit csinálni, mert ő
képviselő akar lenni…
„Jól
működő, gazdaságilag stabil, konfliktusmentes városért
dolgoztam.”
Az
első időszakot úgy jellemezném, hogy hosszú ideig még a napot
sem láttam. A polgármester csütörtökön ment és kedden vagy
szerdán jött vissza, alpolgármester kollegám többet volt
szabadságon, mint az irodában, de a városnak, a tanácsnak
működnie kellett, és mindent megtettünk, hogy ez hatékony és
zökkenőmentes legyen. A személyes ambíciók közé tartozott az,
hogy felgyorsítsuk a restitúció ügyeit Kolozsváron, illetve
esélyegyenlőséget biztosítsunk mindenki számára, nemzetiségtől
függetlenül. Úgy oldottam meg, hogy reggel 10-ig mindenkit
szeretettel fogadtam és meghallgattam irodámban, majd a nap további
részében próbáltam foglalkozni ügyeikkel. Szinte ötezren
fordultak meg az irodában a 4 év alatt, fogadóórai jegyzőkönyvvel
dokumentálva. Az általam örökölt mintegy 5500-as
föld-visszaigénylési listát letornásztuk négy év alatt 500
alá, a 4800-as ingatlan és lakáslistát 1000 alá.
Egy
szenátor napja a bukaresti parlamentben.
Megpróbálom
maximálisan kihasználni azt az időszakot, amikor Bukarestben
vagyok. Reggeltől estig, akár éjszakáig. A reggel általában a
Kolozs megyei polgármesterek, intézményvezetők ügyeinek
intézéséről szól. Megkérnek, hogy lépjünk fel bizonyos
témakörökben, nekem pedig fontosak a helyi érdekek, ezért
megpróbálok segíteni nekik. Ezután következik a többnyire
egészségüggyel kapcsolatos ügyek intézése. Azután jönnek a
szakbizottságok, plénumok, s megint a szakbizottságok. A státus
társadalmi vetülete viszont kimaradt a munkámból. Sosem szerettem
fogadásokra, meg születésnapokra járni, s ehhez tartottam magam.
Ezek többnyire csütörtök, péntek, szombat, vasárnapi események,
amelyeket nem igazán erőltettem, megpróbáltam időnként itthon
is lenni.
„A
10 órás találkozóból mindig fél 11 vagy 11 lett…”
A
bukaresti élmény azzal kezdődött azzal, hogy a 10 órakor
meghirdetett gyűlés fél 11 vagy 11 volt. Egy kemény, USL-s
többségű parlament tagja voltam kezdetbe, a parlament 70%-a a
kezükben volt. Másfelől pedig, akár tetszik, akár nem, nem annak
a parlamentnek a tagja voltam, amit mondjuk a 90-es, 2000-es években
láthattunk. Akkoriban viták voltak, véleménykülönbségek
közeledtek vagy távolodtak. Most olyan emberek kerültek be a
választási rendszernek köszönhetően a parlamentbe, akiknek
semmiféle ilyenszerű tapasztalatuk nem volt. Sem adminisztratív,
sem felkészültség szempontjából. Fogtuk a fejünket, hogy milyen
sokszor hülyeségekkel foglalkoztak. Dominált a populizmus, s
lehetőleg a kisebbségek megszerzett jogainak csorbítására
koncentráltak.
„Azért
nem kell félteni az államapparátust…”
Azt
hiszem az egyik legérdekesebb szakbizottsága a szenátusnak, az
egészségügyi bizottság. Ennek ellenére itt is voltak elég fura
dolgok. Néhány hete például volt egy olyan helyzet, hogy
egyféleképpen döntöttünk két szakbizottságban a szenátusban,
így folyt a plenáris ülés, és egy teljesen más változat került
a képviselőházba: a betegek jogai és nyelvhasználatról van szó.
Most próbáljuk tisztázni, hogy ez hogy is történhetett, mert az
egyik szakbizottság, amelyik döntött, az épp az emberjogi
biztosság, ahol Bíró Roziék tevékenykednek, másik pedig az
egészségügyi, ahol meg volt az egyhangú döntés és jóvá lett
hagyva a tervezet. Ennek
ellenére megdöbbentünk, amikor a képviselőkollegák szóltak,
hogy egy olyan változat került át hozzájuk, ami arról szól,
hogy csak külföldi állampolgároknak kell a nyelvhasználatot
biztosítani, nem a kisebbségeknek. Ilyen apróbb turpisságok azért
folynak, nem kell félteni az apparátust azért.
„3
percig tartott a béke…”
A
másik szakbiztosság, amelyben tevékenykedtem, a kulturális volt.
Itt én voltam a mérleg nyelve, hiszen itt volt 4 éven keresztül
például a vásárhelyi iskolaügy feljelentője, Marius Pașcan. Az
energiájának jelentős részét arra használta, hogy magyarellenes
kezdeményezései legyenek. A teljes spektrumot megpróbálta
kiaknázni, ami a rendelkezésére állt. Egy csomó energiámat
felemésztette, mert döntő ház vagyunk kultúra területén, és
állandóan mikroszkóppal kellett nézzem a kezdeményezéseit, hogy
mit akar a sorok között leírni. A plénumban volt olyan határozat
a helyhatósági előtt, hogy ne tegyük napirendre azokat a
törvénykezdeményezéseket, amelyek esetleges feszültséget
kelthetnek különböző nemzetiségű állampolgárok között. Ez
kemény 3 percet állt lábon. Annak ellenére, hogy mindenki
egyetértett, a következő napirendi pontnál már folyt a
csatározás. Ez hozzátartozik a parlamenti munkához.
Miért
vándorolnak el a fiatal orvosok?
Amennyiben
folytathatnám a munkámat, akkor azzal kezdeném, hogy először
kitakarítanám a fiókjaim az összes kisebbségellenes tervezettől,
hogy egyszer s mindenkorra szabaduljunk meg az ökörségektől –
mert van belőlük jócskán. A rezidensképzés komplex feladat,
mert azt hiszem, hogy nem volt politikai akarat ezeknek az ügyeknek
a kezelésére. Azért próbáltuk ezt megfogalmazni
kampányidőszakban, hogy mert fontos tematizálni az ügyet,
napirendre kell kerüljön. 28 országból csak 2 országban kell
vizsgázni egy olyan tananyagból, amelyből 2 hónappal azelőtt már
vizsgázott a fiatal, mert a licensz-vizsgát le kellett tegye. A
jelenlegi meghirdetett helyek csak egyeseknek biztosítanak
kiszámítható jövőt. Csak egy részüknek adatik meg az, hogy
szakorvosként biztos legyen abban, hogy tevékenykedni fog
Romániában. A fiatal orvosok jelentős része nem tudja, hogy
ha befejezte, akkor mi lesz vele. Keresheti vagy nem a munkahelyet. A
meghirdetett helyek száma inkább a tűzoltás fogalmát merítik
ki, mintsem a humánerőforrás-menedzsmentnek a fogalmát. Nem tudom
elfogadni azt, hogy a pillanatnyi igényeknek megfelelő helyeket
hirdessük meg, s ne vegyük figyelembe azt, hogy ki megy 3-5 év
múlva nyugdíjba. Másfelől, ott van egy csomó olyan kérdéskör,
amely megoldatlan. Gondolok a decentralizációra. Szerintem semmi
köze egy miniszternek, vagy minisztériumnak, hogy egy kórház kit
alkalmaz vagy kit nem, s ha igen, mennyiért. Ez egy osztályvezető,
egy kórházigazgató, egy szakterület-koordinátor (pl.
háziorvosok) döntése kéne legyen, és nem a szakminiszteré,
államtitkáré.
„Az
egyetemi központokban egymás hegyén hátán vannak a rezidensek,
30 kilométerrel odébb pedig szakemberhiánnyal küszködnek.”
A
rezidens jelölt dönthesse el, hogy milyen szakterületen és hol
akarja rezidenciáját végezni. Most csak Kolozsváron, Vásárhelyen,
Jászvásáron, Temesváron végezheti. Az egyetemi központokban
egymás hegyén hátán vannak, 30 kilométerrel odébb pedig
szakemberhiánnyal küszködnek. Vannak szép példák: Csíkban,
Sepsin vagy Kolozsváron, ahol az önkormányzat hajlandó akár
lakást is adni, amennyiben valaki úgy dönt, hogy a hiányszakmában
szeretne tevékenykedni. Vásárhelyen több száz fiatal rezidenssel
találkoztunk Vass Leventével, ahol többnyire Székelyföldi
kórházigazgatók nagyon tisztességesen bemutatták az
intézményüket, azt, hogy hol van azonnali hiány, hol szeretnének
továbblépni, de nem tudnak elindulni, mert nem tudják, hogy
feltudják-e tölteni személyezettel a szakterületet. Azt is
elmagyarázták, hogy mi várható az elkövetkező 5- 10 évben.
Számomra nagyon kellemes meglepetés volt, hogy intézményvezetők
ezt tisztességesen, a saját érdekeiket is szem előtt tartva
elmondták a fiatal rezidenseknek, hogy hol, hányan mennek nyugdíjba
és milyen szakterületeken. Más térségben nem igazán volt
alkalmam ilyet látni.
Politikus
motorbiciklin, hivatalos sofőr és kíséret nélkül? Ki látott
még ilyet?
A
szenátori munkának itthoni részéhez, tetszik, nem tetszik, a
szombat-vasárnap is hozzátartozik. Ilyenkor vidékre látogatok,
találkozom a helyiekkel, rendezvényekre megyek, a
polgármesterekkel, alpolgármesterekkel konzultálok a helyi
ügyekről. De sebaj, mert megpróbálom mindig összekötni a
hasznosat a kellemessel. Az idén például rengeteget motoroztam. A
hétvégi találkozókra is sokszor motorral jártam ki. Volt olyan
időszak, amikor 300-400 kilométert lenyomtam a megyében egy
szombaton motorbiciklin.
„Attika,
ha nem vagyok elől, gyere fel a lépcsőn.”
A
legviccesebb sztorim Frátáról Ajtonyba menet történt idén.
Felhívtam az ajtonyiakat, hogy érkezem, az RMDSZ-es kollegám pedig
folyton azt mondta, hogy Attika, ha nem vagyok elől, gyere fel a
lépcsőn, Attika, így, Attika úgy. Nem igazán értettem, hogy
miért Attikáz engem, hiszen jóban voltunk, de azért ez picit sok.
Egészen addig, amíg megérkeztem Ajtonyba a motoron. Mikor
leszálltam a motorról, s kollega meglátta, hogy én vagyok, nem
akart hinni a szemének. Ő természetesen a fiamra gondolt, azt
hitte, hogy a fiam fog érkezni. Nem hitte egy percig se, hogy én
vagyok a motoros politikus.
A
nyáron a fiammal, Attilával, 3 nap alatt bejártuk fél Romániát
motoron. Ez volt az első alkalom, amikor ketten motorozhattunk egy
ilyen hosszú úton. Megmásztuk a Transzfogarast, majd vissza a
Transalpinán keresztül érkeztünk Erdélybe. S már tervezgetjük
a jövő évi kirándulást. A motorbicikli mindig is hozzátartozott
az életemhez. 12 éves koromtól van motorom, s az igazság az, hogy
nem csak a garázsban nézegettem 18 éves koromig.
A
családom egyébként hozzászokott már a távolléthez. A
gyermekeim megnőttek, a fiam nemrég érettségizett, s a lányom
révén nemsokára nagyszülő leszek. A vakációkat nem viszem
túlzásba, de megpróbálom azt a kis szabadidőt velük tölteni.
Az
interjút szerkesztette: Polacsek Péter
