Suli, egyetem, diákévek, első (s utolsó) szerelem.

„Kétszer voltam első osztályos. De persze nem azért, mert rossz tanuló lettem volna.”

A Brassaiban voltam kisiskolás. Megkaptam a tankönyveket, az óvoda társaim elbúcsúztattak, nagyon büszke voltam arra, hogy én már iskolás vagyok. Első nap viszont lett egy kis zűrzavar a teremben: kiderült, hogy én szeptember tizenötödikén még nem töltöttem be a hat évet. Szeptember 20-án születtem, ezért visszaküldtek még egy évet az óvodába. Úgyhogy az első hat évet hét év alatt végeztem. Ezután másodszor is elkezdtem az első osztályt, hat évet a Brassaiba jártam, majd a maradék hat évet a Báthoryba.  

„Sosem szerettem szerepelni vagy emberek előtt beszélni. Azóta kicsit másként alakult az életem…”

Elsős koromban odaraktak, hogy én üdvözöljem az iskolatársaimat. Sosem szerettem ezt a szerepet, de amióta az eszemet tudom én kellett mondjam a verseket, az üdvözleteket, s úgy általában mindent, amit a suliban megköveteltek.

„Ha nem jutsz be egyetemre, másfél évig leszel katona!”

A Báthorys évek után következett a nagy kihívás, az orvosi. Mindig kerestem a kihívásokat és érdekesnek is tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Hozzátartozott az is, hogy nagyon tudtak motiválni a tanárok azzal, hogy folyton szajkózták, hogy ha nem jutunk be, akkor egyrészt hosszúkatonák leszünk – kilenc hónap helyett másfél éves sorkatonaság – másrészt azt is ügyesen elmagyarázták, hogy ha nem jutunk be iskola után, akkor egyre nehezebben sikerülhet a létszámnövekedés miatt. Amikor én felvételiztem, haton-heten voltunk egy helyre, a feleségem esetében egy évvel később már 9-en, 2 évvel később pedig már 14-en voltak. Sikerült is bejutnom, két évig készültem, és 83-ban kezdtem el Kolozsváron az orvosit.

„A feleségemmel iskolás korunk óta együtt vagyunk”

Negyedéven házasodtunk össze, de együtt vagyunk már ’79 óta. Sem én, sem ő nem folytatta az orvosi pályát, mert annak ellenére, hogy minisztériumi határozattal mentünk el, tehát úgy, hogy a munkahelyünk Kolozsvárra szólt, kihelyeztek volna máshova. A feleségem még visszament volna régi munkahelyére, de nem fogadták el a budapesti papírját. Végül mindketten a magánszférában indultunk el.  

A legendás 2000-es évek

2004-ben lettem tanácsos, másfél éven belül az RMDSZ megyei elnöke, 2008-ban alpolgármester.

„Alpolgármester kollégám, Sorin Apostu kijelentette, hogy ő nem akar semmit csinálni, mert képviselő szeretne lenni.”

Soha nem volt szokásom saját magamat javasolni tisztségekre. 2016-ban talán elmondhatom már, hogy nekem más volt a javaslatom az alpolgármesteri tisztségre. De a polgármester arra kért, hogy implikálódjak. Egy olyan időszakban, amikor a polgármester országos pártelnök volt, a kollegám Sorin Apostu személyében pedig kijelentette, hogy ő nem akar semmit csinálni, mert ő képviselő akar lenni…

„Jól működő, gazdaságilag stabil, konfliktusmentes városért dolgoztam.”

Az első időszakot úgy jellemezném, hogy hosszú ideig még a napot sem láttam. A polgármester csütörtökön ment és kedden vagy szerdán jött vissza, alpolgármester kollegám többet volt szabadságon, mint az irodában, de a városnak, a tanácsnak működnie kellett, és mindent megtettünk, hogy ez hatékony és zökkenőmentes legyen. A személyes ambíciók közé tartozott az, hogy felgyorsítsuk a restitúció ügyeit Kolozsváron, illetve esélyegyenlőséget biztosítsunk mindenki számára, nemzetiségtől függetlenül. Úgy oldottam meg, hogy reggel 10-ig mindenkit szeretettel fogadtam és meghallgattam irodámban, majd a nap további részében próbáltam foglalkozni ügyeikkel. Szinte ötezren fordultak meg az irodában a 4 év alatt, fogadóórai jegyzőkönyvvel dokumentálva. Az általam örökölt mintegy 5500-as föld-visszaigénylési listát letornásztuk négy év alatt 500 alá, a 4800-as ingatlan és lakáslistát 1000 alá.

Egy szenátor napja a bukaresti parlamentben.

Megpróbálom maximálisan kihasználni azt az időszakot, amikor Bukarestben vagyok. Reggeltől estig, akár éjszakáig. A reggel általában a Kolozs megyei polgármesterek, intézményvezetők ügyeinek intézéséről szól. Megkérnek, hogy lépjünk fel bizonyos témakörökben, nekem pedig fontosak a helyi érdekek, ezért megpróbálok segíteni nekik.  Ezután következik a többnyire egészségüggyel kapcsolatos ügyek intézése. Azután jönnek a szakbizottságok, plénumok, s megint a szakbizottságok. A státus társadalmi vetülete viszont kimaradt a munkámból. Sosem szerettem fogadásokra, meg születésnapokra járni, s ehhez tartottam magam. Ezek többnyire csütörtök, péntek, szombat, vasárnapi események, amelyeket nem igazán erőltettem, megpróbáltam időnként itthon is lenni.

„A 10 órás találkozóból mindig fél 11 vagy 11 lett…”

A bukaresti élmény azzal kezdődött azzal, hogy a 10 órakor meghirdetett gyűlés fél 11 vagy 11 volt. Egy kemény, USL-s többségű parlament tagja voltam kezdetbe, a parlament 70%-a a kezükben volt. Másfelől pedig, akár tetszik, akár nem, nem annak a parlamentnek a tagja voltam, amit mondjuk a 90-es, 2000-es években láthattunk. Akkoriban viták voltak, véleménykülönbségek közeledtek vagy távolodtak. Most olyan emberek kerültek be a választási rendszernek köszönhetően a parlamentbe, akiknek semmiféle ilyenszerű tapasztalatuk nem volt. Sem adminisztratív, sem felkészültség szempontjából. Fogtuk a fejünket, hogy milyen sokszor hülyeségekkel foglalkoztak. Dominált a populizmus, s lehetőleg a kisebbségek megszerzett jogainak csorbítására koncentráltak.

„Azért nem kell félteni az államapparátust…”

Azt hiszem az egyik legérdekesebb szakbizottsága a szenátusnak, az egészségügyi bizottság. Ennek ellenére itt is voltak elég fura dolgok. Néhány hete például volt egy olyan helyzet, hogy egyféleképpen döntöttünk két szakbizottságban a szenátusban, így folyt a plenáris ülés, és egy teljesen más változat került a képviselőházba: a betegek jogai és nyelvhasználatról van szó. Most próbáljuk tisztázni, hogy ez hogy is történhetett, mert az egyik szakbizottság, amelyik döntött, az épp az emberjogi biztosság, ahol Bíró Roziék tevékenykednek, másik pedig az egészségügyi, ahol meg volt az egyhangú döntés és jóvá lett hagyva a tervezet. Ennek ellenére megdöbbentünk, amikor a képviselőkollegák szóltak, hogy egy olyan változat került át hozzájuk, ami arról szól, hogy csak külföldi állampolgároknak kell a nyelvhasználatot biztosítani, nem a kisebbségeknek. Ilyen apróbb turpisságok azért folynak, nem kell félteni az apparátust azért.

„3 percig tartott a béke…”

A másik szakbiztosság, amelyben tevékenykedtem, a kulturális volt. Itt én voltam a mérleg nyelve, hiszen itt volt 4 éven keresztül például a vásárhelyi iskolaügy feljelentője, Marius Pașcan. Az energiájának jelentős részét arra használta, hogy magyarellenes kezdeményezései legyenek. A teljes spektrumot megpróbálta kiaknázni, ami a rendelkezésére állt. Egy csomó energiámat felemésztette, mert döntő ház vagyunk kultúra területén, és állandóan mikroszkóppal kellett nézzem a kezdeményezéseit, hogy mit akar a sorok között leírni. A plénumban volt olyan határozat a helyhatósági előtt, hogy ne tegyük napirendre azokat a törvénykezdeményezéseket, amelyek esetleges feszültséget kelthetnek különböző nemzetiségű állampolgárok között. Ez kemény 3 percet állt lábon. Annak ellenére, hogy mindenki egyetértett, a következő napirendi pontnál már folyt a csatározás. Ez hozzátartozik a parlamenti munkához.

Miért vándorolnak el a fiatal orvosok?

Amennyiben folytathatnám a munkámat, akkor azzal kezdeném, hogy először kitakarítanám a fiókjaim az összes kisebbségellenes tervezettől, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljunk meg az ökörségektől – mert van belőlük jócskán. A rezidensképzés komplex feladat, mert azt hiszem, hogy nem volt politikai akarat ezeknek az ügyeknek a kezelésére. Azért próbáltuk ezt megfogalmazni kampányidőszakban, hogy mert fontos tematizálni az ügyet, napirendre kell kerüljön. 28 országból csak 2 országban kell vizsgázni egy olyan tananyagból, amelyből 2 hónappal azelőtt már vizsgázott a fiatal, mert a licensz-vizsgát le kellett tegye. A jelenlegi meghirdetett helyek csak egyeseknek biztosítanak kiszámítható jövőt. Csak egy részüknek adatik meg az, hogy szakorvosként biztos legyen abban, hogy tevékenykedni fog Romániában.  A fiatal orvosok jelentős része nem tudja, hogy ha befejezte, akkor mi lesz vele. Keresheti vagy nem a munkahelyet. A meghirdetett helyek száma inkább a tűzoltás fogalmát merítik ki, mintsem a humánerőforrás-menedzsmentnek a fogalmát. Nem tudom elfogadni azt, hogy a pillanatnyi igényeknek megfelelő helyeket hirdessük meg, s ne vegyük figyelembe azt, hogy ki megy 3-5 év múlva nyugdíjba. Másfelől, ott van egy csomó olyan kérdéskör, amely megoldatlan. Gondolok a decentralizációra. Szerintem semmi köze egy miniszternek, vagy minisztériumnak, hogy egy kórház kit alkalmaz vagy kit nem, s ha igen, mennyiért. Ez egy osztályvezető, egy kórházigazgató, egy szakterület-koordinátor (pl. háziorvosok) döntése kéne legyen, és nem a szakminiszteré, államtitkáré.

„Az egyetemi központokban egymás hegyén hátán vannak a rezidensek,  30 kilométerrel odébb pedig szakemberhiánnyal küszködnek.”

A rezidens jelölt dönthesse el, hogy milyen szakterületen és hol akarja rezidenciáját végezni. Most csak Kolozsváron, Vásárhelyen, Jászvásáron, Temesváron végezheti. Az egyetemi központokban egymás hegyén hátán vannak,  30 kilométerrel odébb pedig szakemberhiánnyal küszködnek. Vannak szép példák: Csíkban, Sepsin vagy Kolozsváron, ahol az önkormányzat hajlandó akár lakást is adni, amennyiben valaki úgy dönt, hogy a hiányszakmában szeretne tevékenykedni. Vásárhelyen több száz fiatal rezidenssel találkoztunk Vass Leventével, ahol többnyire Székelyföldi kórházigazgatók nagyon tisztességesen bemutatták az intézményüket, azt, hogy hol van azonnali hiány, hol szeretnének továbblépni, de nem tudnak elindulni, mert nem tudják, hogy feltudják-e tölteni személyezettel a szakterületet. Azt is elmagyarázták, hogy mi várható az elkövetkező 5- 10 évben. Számomra nagyon kellemes meglepetés volt, hogy intézményvezetők ezt tisztességesen, a saját érdekeiket is szem előtt tartva elmondták a fiatal rezidenseknek, hogy hol, hányan mennek nyugdíjba és milyen szakterületeken. Más térségben nem igazán volt alkalmam ilyet látni.

Politikus motorbiciklin, hivatalos sofőr és kíséret nélkül? Ki látott még ilyet?

A szenátori munkának itthoni részéhez, tetszik, nem tetszik, a szombat-vasárnap is hozzátartozik. Ilyenkor vidékre látogatok, találkozom a helyiekkel, rendezvényekre megyek, a polgármesterekkel, alpolgármesterekkel konzultálok a helyi ügyekről. De sebaj, mert megpróbálom mindig összekötni a hasznosat a kellemessel. Az idén például rengeteget motoroztam. A hétvégi találkozókra is sokszor motorral jártam ki. Volt olyan időszak, amikor 300-400 kilométert lenyomtam a megyében egy szombaton motorbiciklin.  

„Attika, ha nem vagyok elől, gyere fel a lépcsőn.”

A legviccesebb sztorim Frátáról Ajtonyba menet történt idén. Felhívtam az ajtonyiakat, hogy érkezem, az RMDSZ-es kollegám pedig folyton azt mondta, hogy Attika, ha nem vagyok elől, gyere fel a lépcsőn, Attika, így, Attika úgy. Nem igazán értettem, hogy miért Attikáz engem, hiszen jóban voltunk, de azért ez picit sok. Egészen addig, amíg megérkeztem Ajtonyba a motoron. Mikor leszálltam a motorról, s kollega meglátta, hogy én vagyok, nem akart hinni a szemének. Ő természetesen a fiamra gondolt, azt hitte, hogy a fiam fog érkezni. Nem hitte egy percig se, hogy én vagyok a motoros politikus.

A nyáron a fiammal, Attilával, 3 nap alatt bejártuk fél Romániát motoron. Ez volt az első alkalom, amikor ketten motorozhattunk egy ilyen hosszú úton. Megmásztuk a Transzfogarast, majd vissza a Transalpinán keresztül érkeztünk Erdélybe. S már tervezgetjük a jövő évi kirándulást. A motorbicikli mindig is hozzátartozott az életemhez. 12 éves koromtól van motorom, s az igazság az, hogy nem csak a garázsban nézegettem 18 éves koromig.

A családom egyébként hozzászokott már a távolléthez. A gyermekeim megnőttek, a fiam nemrég érettségizett, s a lányom révén nemsokára nagyszülő leszek. A vakációkat nem viszem túlzásba, de megpróbálom azt a kis szabadidőt velük tölteni.

Az interjút szerkesztette: Polacsek Péter