A kampányban a többnyelvűség és nyelvi jogok témakörének népszerűsítését vállalta fel, a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla is egy ilyen ügy. Ön szerint a táblaügyet ki lehet mozdítani a holtpontról parlamenti eszközökkel, ha már politikai, bírósági és a civil eszközök nem hoztak eredményt?

Csoma Botond: – Éppen azért döntöttem úgy, hogy ezt a kérdést a törvényhozás szintjén kellene rendezni, mert tíz évig próbálkoztunk politikai eszközökkel elérni a többnyelvű táblák kihelyezését, de ez nem sikerült. Aztán beléptek a civilek és beperelték az önkormányzatot, ennek a pernek még nincs végleges eredménye. Úgy gondoltam, hogy ilyen körülmények között egy törvénymódosításra lenne szükség: levinni a 20%-os nyelvhasználati küszöböt 10%-ra, és emellett megszabni egy abszolút számban is kifejezett alternatív küszöböt, ami azt jelentené, hogy azokon a településeken is érvényesülnének a nyelvi jogok, ahol a lakosság körében legalább 5000 kisebbségi személy él. Emellett expressis verbis be kellene írni a törvénybe, hogy ha egy települése egy kisebbség sem a 10%-ot, sem az 5 ezer személyes alternatív küszöböt nem éri el, akkor az önkormányzatnak döntési joga van a többnyelvű táblák kihelyezését illetően, amennyiben azt jónak látja. Így elkerülhetőek lennének az olyan helyzetek, mint ami Aranyosgyéresen történt: egy politikai egyezség következtében kitették a többnyelvű feliratot, de a prefektus perelt és megnyerte a pert, így le kellett venni a táblákat.  

A küszöb csökkentése és az abszolút szám meghatározása ugyan jól hangzik, azonban mit gondol, a parlamentben sikerül átvinni ezeket a módosításokat?  

– Nyilván, felmerülnek kételyek, de akkor is meg kell próbálni. Természetesen nagyobb esélyünk van, ha a parlamenti választások következtében kormányra kerül az RMDSZ, és egy kormánytöbbség, parlamenti többség keretén belül próbálja elképzelését érvényesíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem elegendő a sikerhez az, hogy én bekerüljek a parlamentbe. Politikai szövetségeseket kell keresni ehhez a célkitűzéshez is, mint általában minden projekthez. A kérdés az, hogy sikerül-e meggyőznünk a leendő politikai partnereinket, parlamenti pártok képviselőit, hogy támogassák ezt a kezdeményezést.  

A nyelvhasználati jog kiterjesztéséről beszélünk ma olyan körülmények között, hogy sok helyen, ott, ahol a jelenlegi 20%-os arány teljesül, és így jogilag lenne lehetőség a nyelvi jogokat érvényesíteni, ez mégsem történik meg. Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel, még mielőtt a 10%-os küszöbről beszélünk?

– Nem lehet kényszeríteni senkit arra, hogy egy jogával éljen. Tisztában vagyok azzal, hogy sokszor kényelemből nem használják az adminisztratív ügyek elintézésekor az anyanyelvüket az emberek. Egy tudatosító kampányra is szükség van, mert sokszor nem tudják az emberek, hogy milyen jogokkal rendelkeznek. De ha az emberek tudnak az anyanyelven történő ügyintézés lehetőségről, és önként mondanak le róla, akkor meg kell győzni őket, hogy ne tegyék, mert hosszútávon az ilyen szerű joggyakorlás is hozzájárul az identitásunk megőrzéséhez. Mert, ha nem használjuk a magyar nyelvet hivatalos közegben, akkor az a magánszféra keretei közé szorul. Így jutunk el oda, hogy bizonyos szavakat – főleg interetnikus környezetben – már a magyar emberek számára is sokkal könnyebb románul használni. Ez nem csoda, ha soha nem volt alkalmuk magyarul használni ezeket a szavakat.  

Ezt az állítást, hogy az emberek nem használják hivatalos közegben az anyanyelvüket, megfordítanám, hiszen sokszor maguk a hivatalok nem teszik elérhetővé a magyar nyelvű formanyomtatványokat, vagy nem tájékoztatják a magyar nyelv használatának lehetőségéről a lakosságot.

– Nem rejtem véka alá, hogy ilyen esetek is vannak, amikor magyar vezetőségű önkormányzatok kényelemből nem élnek a törvény adta lehetőséggel. Nyilván, itt más eszközöket kell használni szervezeten belül, hogy az önkormányzati képviselők, polgármesterek, alpolgármesterek megértsék, számukra ez nem egy opció kérdése, hanem kötelező módon kellene élni ezekkel a jogokkal és lehetőséget biztosítani az állampolgárok, hogy igénybe vegyék ezeket a jogokat.

A nyelvi jogokról és azok használatáról számos törvény rendelkezik, viszont, mivel nincsenek összefoglalva ezek egy kerettörvénybe, elkallódnak. Felmerült már tervként az, hogy ezeket a törvényeket egy kerettörvénybe gyűjtsék össze, ezzel is elősegítve ezek használatát?  

– Nem egy elvetendő gondolat, de nem gondoltam egy ilyen kerettörvény kidolgozására. Véleményem szerint a 215-ös helyi önkormányzati törvény módosítása lenne a fontos, a már említett 10%-os küszöb és az abszolút szám meghatározását illetően. Ha politikai szövetségeseket találnánk ehhez a célunkhoz, akkor lehetséges, hogy egy ilyen kerettörvény is megvalósítható lenne, vagy egyáltalán beindíthatnánk ez irányban egy kodifikációs folyamatot. Az elsődleges politikai akarat az kell, hogy legyen, hogy a tartalmi módosításokat eszközöljük a 215-ös törvényben.

Mit gondol arról a népszavazásról, amely kezdeményezőink az a célja, hogy újradefiniálják az alkotmányban a házasság fogalmát?

– Véleményem szerint első körben el kellene fogadni a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt, amit az egyneműek is igénybe vehetnek, és amely nagyon sok európai országban is érvényben van. Sajnos, nemrégen Romániában, a parlamentben elvetették az egyneműek regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt. Véleményem szerint egy ilyen törvénnyel megkönnyítenénk ezeknek az embereknek az életét, hiszen tudnának együtt hitelt felvenni, örökölhetnének egymás után. Ami az egyneműek házasságát illeti, azt gondolom, hogy folytatni kellene egy tolerancián alapuló széleskörű társadalmi vitát, mint ahogyan azt Klaus Johannis államfő is javasolta, éspedig, hogy ne a szélsőségek irányába tereljük el ezt kérdést. De, mint mondtam, az első lépés a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvény elfogadása lenne.  

Azok, akik újradefiniálnák a házasság fogalmát az alkotmányban, hogy ne a felek közötti unióként, hanem expliciten egy férfi és egy nő közötti unióként határozza meg, a demokrácia elvére hivatkoznak, amikor fenntartják kezdeményezésüket. Mit gondol, fennáll a veszélye annak, hogy visszaélnek ebben a kérdésben a demokrácia fogalmával, és ennek nevében próbálják meg korlátozni mások jogait?  

– Sokfajta demokrácia-értelmezés létezik. Nyilván, hárommillió aláírás akár igazolhat is egy referendumot. De én nem tartanám a referendumot jó ötletnek ebben a kérdésben. Erről a kérdésről nem láttam egy átfogó társadalmi vitát, és hibának tartanám, ha úgy kerülne referendumra ez a kérdés, hogy nincs megbeszélve annak mindenféle aspektusa. Egyébként ennek a referendumnak a megszervezését nem tartom prioritásnak.

Itt felmerül az is, hogy a hárommillió aláíró között hány olyan személy volt, aki nem külső nyomásra vagy elvárásnak eleget téve írta alá ezt a petíciót. Ön szerint elegendő a közvita megszervezése például érzékenyítő, vagy felvilágosító, informáló kampány nélkül?

– Szerintem a közvita magába foglalhatna egy felvilágosító kampányt is, és érveket kellene ütköztetni. Azt kellene elkerülni, hogy egyetlen világnézetből közelítsük meg ezt a kérdést.

A parlamentben nem kellene önnek a szomszédba menni a meggyőzés kapcsán, hiszen saját kollégái körében is voltak olyanok, akik az bejegyzett élettársi kapcsolat elfogadása ellen szavaztak. Például Tánczos Barna szenátor elutasító szavazatát még egy nyilatkozattal is megtoldotta. A Maszol.ro-nak azt mondta, hogy nem ért egyet, nem tartja helyesnek a melegek partnerségi és házassági kapcsolatát.

– Én csak a magam nevében tudok nyilatkozni, és én teljesen természetesnek tartom, hogy fogadjuk el a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt. És csak ezután kellene egy átfogó társadalmi vitát kezdeményezni a melegházasság kérdésében.

A nők ellen erőszak és nőgyűlölet a román társadalom velejárója – legalábbis ez derült ki a nemrég kibocsátott Eurobarométer adataiból. Mit gondol, közpolitikák szintjén miként lehetne ezt a kérdést megfogni?  

– Azt kellene tudatosítani a társadalomban, hogy nem a nők azok, akik kiváltják az ellenük elkövetett erőszakot. Társadalmi szinten meg kell értetni, hogy a férfit fizikai ereje nem jogosítja fel semmilyen előnyre egy nővel szemben. Az is járható út, hogy szigorúbbá tegyük a törvényeket, viszont a tudatosításra és a megelőzésre is hangsúlyt kell fektetni. El kell érni azt, hogy egy bántalmazó tett ne csak büntetőjogi következményekkel járjon, hanem társadalmilag stigmát váltson ki. Parlamenti eszközökkel a folyamatot úgy lehetne elősegíteni, hogy támogatást kapjanak azok a civil szervezetek, amelyek felvállalják ezt a kérdést.

Kolozs megyében is problémát jelentett az iskolakezdés környékén az, hogy az iskolák egymástól próbálják meg elszívni a tanulókat. Mit gondol, hogyan kellene ezekhez a veszélyeztetett, vagy a megszűnés küszöbén levő oktatási helyszínekhez viszonyulni?  

– Szembe kell néznünk, tudomásul kell vennünk a realitást a demográfiai folyamatokat illetően, és észszerűen kell szervezni az oktatási rendszerünket. Itt elsősorban azt kellene elérni, hogy a magyar iskolák ne ugyanazon a településen versenyezzenek a gyerekekért, ehelyett meg kellene nézni, hogy az illető településen hány magyar gyerek jár román óvodába, és onnan kellene toborozni magyar gyerekeket. A falvakon is működnek magyar oktatási intézmények, és jól működnek, nincsenek minőségi gondok. Nagyon sokszor elmondtam, hogy a mai világban az már nem elég egy magyar szülőnek, hogy magyar iskolába kell íratni a gyermeket, mert akkor tudja megőrizni a magyar identitását. De kell a perspektíva, és kell a minőségi oktatás, és úgy érzem, hogy az utóbbi időben, például a szamosújvári iskola létrehozásakor komoly elmozdulás történt a minőségi magyar oktatás megteremtése terén. Úgy érzem, hogy az oktatásszervezőknek, oktatásban dolgozó menedzsereknek, iskolaigazgatóknak meg kell érteniük, hogy kell legyen egy rendszeren belüli szolidaritás iskola és iskola között, és talán akkor elkerülhetjük az olyan típusú konfliktusokat, amiket a gyerekelszívás szít.

A gyereklétszám-csökkenés reális folyamat, de kellő tervezéssel, úgy érzem, hogy Kolozs megyében el tudunk érni egy olyan létszámot a kilencedik osztály terén is, ami 10-15 évre stabilizálhatja a helyzetet. De ez nem működhet a rendszeren belüli szolidaritás megteremtése nélkül. Addig kell küzdenünk az oktatási helyszíneink megőrzéséért, amíg van gyerek, amikor nincs, akkor lehet gondolkodni az oktatási központok létrehozásában.

Forrás: transindex.ro